Générateur hongrois de faux textes aléatoires

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában.A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghuzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláirásán kívül a torony falán ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiuk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg Szindbádot, későbben, évek multával már sokkal öntudatosabban közeledett a kancsal nőkhöz. Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos játékait, akik hibás szemü nöbe még nem voltak szerelmesek A négyesnek vége lett és egy teljes esztendő mulott el forró, érzéki levelezés közepette.

hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében valamely kékesszinü lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az a gondolat, hogy mellette, a mély partok között, versenyt utaznak szánjával a folyó és a hideg habok, a pisztránghalak a falvak alatt a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, amely órákon, mértföldeken át követte a folyó futását.

Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben.Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban segített a szegényeken.Imádkozott elhagyott kis templomban és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen.

Beszéltem már neked az Eldorádó-kertről, Fritz Szindbád megjelenése a tánciskolában méltóságteljes és tiszteletreméltó volt.Nagy, félhomályos szálában volt a tánciskola, két-három petroleum-lámpás pislogott buskomoran a falakon és a terem közepén magas, kétszárnyu létra állott, amelyet még a tűzoltók báljáról felejtettek itt.

Némely fiuból nem is látszott egyéb, mint egy pár szélestalpu bakancs És a leányok haja egy ágba fonva, röpköd a fordulóknál.A fal mellett, ahol padok és székek állottak, bundába, télikabátba öltözött nők és férfiak csoportja látszott.

Piros a torony hasa, mint jezsuita generálisnak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valaha, valamikor Ah, megvan.A kis városkában, az algimnáziumhoz tartozó régi kolostorban, a hosszu, félhomályos folyosón, ahol annyi tömérdek régi papnak az arcképe derékig, olajban függ egymás mellett.

Irmának még egy érdekessége volt.Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ez csak akkor lett láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett.Az egyik szeme, a balszeme furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetü volt.

Szindbád amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból megnövekedett, széles vállu, deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjukora emlékeit.

fehér szoknyácskák, térdecskék, combocskák sejtelmesen villogtak a létra magasságában Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a magasba, midőn Annára, a telikeblü, nevetgélő Annára került a létramászás sora.Akkor elpirulva a magasba nézett és a gömbölyü térdek, amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.

Egyik-másik öreg pisztráng tán emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a haja és széles a válla, ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei.

leánykák után néhány feketeruhás asszonyság is nekiindult a létrának, de az igazgató akkor már karonfogta Szindbádot. Ők is produkálni akarják magukat az idegen úr előtt mondta. Főzze le őket.Hagyjuk itt őket Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a szigetről a város felé.

Közben lélekzetét visszafojtva figyelte a halott leány lezárt szemét, hallgatózott a grádics felé, közben pedig kamasz képzelete a homlokába a halántékába kergette a vért Lehajtott fővel, szégyenkezve bandukolt ki a kapun.Szindbád tehát leballagott a csigalépcsőn a homályos kis étterembe, ahol egy darabig a régi halotton, a kis Márián gondolkozott, aztán csakhamar ismeretséget kötött az asztaltársaival, mert egyetlen hosszu asztal volt a fogadóban az algimnázium igazgatójával és egy Ferenc nevü pappal, meg az orvossal.

Huszonöt esztendő Mintha tegnap lett volna A folyosó könyökénél, a régi barátkolostorban, ott a közelgő torony mögött ahol egy másik hosszu folyosó következik szentek képeivel, van egy kép, bizonyosan tudja, egy fekete, kopott kép, a vak pap képe szomoru, félrehajtott keskeny fejére, tekintet nélküli, üres szemére, im most világosan emlékszik és eszébe jut a legenda is, hogy a vak pap a jó diákokat minden vaksága mellett is látja a falról, ahol talán már háromszáz esztendeje függ csöndes mozdulatlanságban.

algimnáziumi igazgató, kemény fekete kalapját kezében vízszintes vonalba felemelve, olyanformán lépkedett Szindbád mellett, mintha a tánciskola nevezetességeit készülne magyarázni.A kishegedű, amely eddig egyhangú zenével cincogott, bizonyos időre elhallgatott, amíg egy kistermetű és kövérkés, hármastokáju és szürke katonatiszt-nadrágos férfiucska tiszteletteljesen meghajolt az igazgató és Szindbád előtt.

Szürkés, acélfényü este volt.A Poprád aluszékonyan suttogott a hid alatt a léknél és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők fölött.Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.SZINDBÁD MÁSODIK UTJA. Szindbád, Szindbád mondta a Hang egy éjszakán.

végre az ajtón havas vállal és havas sapkában besietett Fritz, a vöröshaju doktor és észrevevén a fagyos hangulatot, teli hangon felkiáltott Eh, mit Csak egy régi pajtásom Aztán, hogy a jó példával járjon elől, télikabátban, sapkában, havasan és fagyosan, a terem közepére rugtatott és egy félszeg diákocska kezéből elkapva a táncosnőt, lármásan, tüzesen, csizmájával erősen kopogva, járni kezdte az éppen soron levő lengyelpolkát.

cselédleány a kályhával elvégezvén dolgát, alázatos csókot nyomott a vendég kezére és havas, sáros csizmájával kikopogott a szobából.Szindbád kedvetlenül, kezét, amelyet előbb a leány megcsókolt, kabátjához dörzsölve, nézett utána, a Krakkói kalap érdemes gazdája az utazótáskát tologatta a falhoz, mintha nem talált volna számára elég helyet a nagy szobában.

Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely talán magasabb is volt, mint most.És a házikók fehér és fekete bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebujnak.Az ifju Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak.

Mintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát, valamint zuzmarás bajszának a hegyét.Hirtelen a pörkölt dió szaga, valamint a friss kalács illata ütötte meg az orrát Persze, persze, akkor, huszonöt esztendő előtt karácsony volt, amikor ezen a tájon utazott és a szüleihez igyekezett az ünnepi napokra.

Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban.A fogadós régi ember volt a régi fogadóban bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem, gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda.

feketéllettek a falak mentén, mint a varjak estenden az őszi erdő ritkuló fáin. A szülők mondta ünnepélyesen a direktor és a kalapjával félkört írt le a levegőbe.A hangulat tagadhatatlanul feszes és ünnepélyes volt az idegen vendég jelenlétében.

Igen, igen, abban az időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre volt kiváncsi Szindbád a vetkező nőnél, pedig Annának a válla is kerek és fehér volt.Janka, a második, sovány és konyhaszagu teremtés volt, mély hangon beszélt, és Szindbádról még csak annyi véleménye sem volt, hogy szóba álljon vele.

Esténként kipirulva, heveskedve és pörlekedve jött haza az ablak alatti sétából.Gyorsan levetkőzött és nem törődött vele, hogy a szomszédszobából Szindbád lesi őt vetkezés közben Ah, a fehér, kerek térdekre ime most is emlékezik.

Szindbád ugyanis elérkezett életének ahoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen.Vitorlázott a messzi tengereken és érintett ismeretlen szigetországokat Volt gazdag és volt szegény.

Talán a szive sem dobogott azóta olyan hevesen Jött, jött csendesen, leskelődve, meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól azon a régi nyári éjszakán.Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit és erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt jött az akácos uton.

gyertyát Janka öntötte. Mária füzetes rémregényeket olvasott és ijedten egymásra néztek, amidőn a szél végigdudált a sötét emeleten.Ugyancsak onnan az emeleti szobából hallgatták néha Anna csiklandós kacagását odalent az utca sötétjében és a fiatal tanárok dörmögő hangját.

legkisebb, Mária, tanulópajtása volt Szindbádnak.Igen, abban a házban, a lakatlan emeleten, ahol az üres szobákban zsákokban rozst és kukoricát tartottak, abban a sötét emeleti szobákban tanulgattak esténkint faggyu-gyertya fénye mellett.

Vajjon hová tették a zabos zsákokat kérdezte magában Szindbád. Tehát senki sem volt az emeleten akkor, midőn Szindbád, az egy esztendővel öregebbé vállott diák, a halott Máriát meglátogatta.És a fehérruhás, fehérarcu leánykát meglátván, furcsa gerjedelmek ébredtek fel az ifjuban.

emlékezett Szindbád, hogy az ő ifjukorában a polgármesternek, a postamesternek, a kapitánynak és mindazoknak az uraknak, akik valamit számítottak a kis határszéli városkában, egytől-egyig ó-spanyol bajuszuk, Lubomirski-arcuk volt.

Szindbád egy darabig házasság céljából levelezett a kisasszonnyal, akivel egy szomszéd városkában, a bálon egyszer a négyest táncolta.Irmának hivták és barna volt, nagyhaju és az ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrü, barna nőknél Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta.

abban a tánciskolában kérdezte. Tulajdonképpen semmi sincs felelt alattomosan mosolyogva az algimnáziumi igazgató. A leányok, asszonyok táncolnak, mi meg nézzük a dolgot.Valahogyan eltelik az idő És ez a legfontosabb.

Balról, a folyó tulsó partjáról egy darabig sötét, szinte gyászfekete fenyveserdő kiséri a csengős szánt.A fenyves teteje fehér a leesett hótól, de bévül, az erdő belsejében látni feketéllő tájakat, ahová a fák sürüsége miatt még a hó sem esik be.

Bacsó kertész az este meghalt.Most virrasztanak mellette felelte Irma.Vajjon azóta még mindig Bacsó kertész mellett virrasztanak a kis kerti házban Aztán a folyócska susogott a lábánál és törpe, kövér, zömök gyermekekhez hasonló füzek álldogáltak a közelben, a távolban.

Persze, persze, Szindbád most már emlékezett, hogy huszonöt esztendő előtt gyakran találkozott a szélesbajuszu és buzogányt tartó férfiuval képeken és kőbevésetten, amint a városkára háromszáz esztendő elmultával is vigyáz a templomban, a városházán és a postaépületben, ahol még megvan a lovak istállója, amelyeket a szán elé fogtak, hogy tovább röpítsék a gránic felé az utazót.

Meglehet, gondolta Szindbád, hogy a világ kezdete óta azon a helyen állott a létra, senki sem akart ujító lenni a városkában.Nos, mint említém, Szindbád megjelenése méltóságteljes és tiszteletreméltó volt.Az algimnáziumi igazgató szinpadias lépésekkel és bizonyos ünnepélyességgel vezette őt karjánál fogva, míg Ferenc a hátuk mögött sunyi mosollyal kullogott.

Ezért nem lehet Ferencet többé megmenteni az italtól, sem az öreget Nincs kaszinónk, nincs szinházunk, nincs semmi, semmi szórakozásunk Esténként vagy odahaza ülünk, vagy a tánciskolába megyünk, a szigetre A tánciskolába kiáltott fel Fritz, a vöröshaju doktor és furcsán mosolygott.

Abban a házban három gyönyörü leány lakott.A városkapitány leányai.És Szindbád is ott lakott, egy évig és két hónapig, mint kosztos diák.Anna, a legnagyobb, telt, nevetős és szürkeszemü, már nem volt fiatal leány.Este az ablak alatt sétálgatott a fiatal paptanárokkal és teli kacagását a sötétben, csiklandozó, pajkos kiáltását ime még most is hallja.

kacagást ő már halotta valahol, valaha Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblü és kövérkés Anna, ott abban a szűk, csöndes utcácskában, amikor estenden a fiatal tanárokkal sétálgatott.A félhomályos utcácskában ugyancsak így csendült fel az a régen hallott női viháncolás és Szindbád képzeletében megjelent két gömbölyü és fehér női térd, amelyet hajdanában a fehér függöny mögül látott.

Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van és a temetőben valaki fekszik, akinek azt igérted, hogy sohasem hagyod el Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte a szemét és nyomban tudta, hogy kire céloz a multból jövő hang.

Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott.Igy mulott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amig végre elérkezett ahoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a mult, a régen elmult ifjusága.

Furcsa, hogy semmi sem változott azóta.A gyep, melyre lép, éppen olyan selymes és neszfogó, mint akkor volt.És balról egy kerti házból világosság szüremlett ki most is, mint akkor Ez a világosság akkor megijesztette és emlékszik, az első szava az volt Irmához, aki pontosan várta, hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.

érezte, hogy ez a leány szerelme volt, soha be nem vallott szerelme és most illene először és utoljára megcsókolni, mielőtt a föld alá tennék.Felállott egy székre és ajkával közeledett a magános halott ajkához.Az első pillanatban csak a lehunyt szemektől félt, amelyek talán hirtelen kerekre nyilnak, második pillanatban kellemetlen, csipős szag ütötte meg az orrát.

Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén.A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban.

főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine, akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt És ime, a pohos toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros szinü, mint a régi bekecs volt.

Itt-ott a hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségünek látszik a Kárpát hava, mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda.Az olvasztott acélnak van ilyen szine néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a vashámorban.A hegyek kéksége pedig megközelíti a tenger kékségét, amidőn Trieszt felé jövet, késő őszi délután megpillantjuk a vasuti kocsi ablakából az Adriai-öblöt.

akkor, jogász-ifju korában, még soha sem látott barna árnyékot leányajak felett és a négyesben, mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával.

Szindbád nem felelt.Az ablakból egy tulsó soron levő házat nézett, amelyet ezelőtt nagyon jól ismert, amelyet a legszebbnek és a legnagyobbnak tartott a városkában és most úgy látta, hogy kis, szinte gyermek-játékszer nagyságu az a ház, pedig tulajdonképpen semmi sem változott rajta.

Szindbád azon vette észre magát, hogy a szive a szokottnál rendetlenebbül dobog és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető leányt keresi Derék leány.Olyan kemény lábikrája van, mint a kő mormogta a vöröshaju Fritz. És az anyja kérdezte Szindbád.

akkor volt itt táncmester, amikor te hátulgombolós nadrágban jártál és mindennap jól elvertünk a sétatéren.Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak Egyszer a toronyból, a lépcsőn is legurítottunk.Szindbád ezekre a dolgokra ugyan nem emlékelékezett, de a tánciskola érdekelte.