Générateur hongrois de faux textes aléatoires

Valaki valahol csiklandósan, hosszan, vigan felnevetett a félhomályban, mintha egérke szaladt volna végig a hátán A különös, izgató és titkos kacagás Szindbád füléhez ért és a hajós meglepetten, csodálkozva emelte föl a fejét.

Meglehet, gondolta Szindbád, hogy a világ kezdete óta azon a helyen állott a létra, senki sem akart ujító lenni a városkában.Nos, mint említém, Szindbád megjelenése méltóságteljes és tiszteletreméltó volt.Az algimnáziumi igazgató szinpadias lépésekkel és bizonyos ünnepélyességgel vezette őt karjánál fogva, míg Ferenc a hátuk mögött sunyi mosollyal kullogott.

legkisebb, Mária, tanulópajtása volt Szindbádnak.Igen, abban a házban, a lakatlan emeleten, ahol az üres szobákban zsákokban rozst és kukoricát tartottak, abban a sötét emeleti szobákban tanulgattak esténkint faggyu-gyertya fénye mellett.

főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine, akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt És ime, a pohos toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros szinü, mint a régi bekecs volt.

térképet rajzolt a városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel egy órakor Tiz lépésnyire egy hidacska van, balról egy öreg körtefa áll villámsujtottan és a kutyát majd megköti este.Hajnalban megy egy vonat Pestre.

Mintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát, valamint zuzmarás bajszának a hegyét.Hirtelen a pörkölt dió szaga, valamint a friss kalács illata ütötte meg az orrát Persze, persze, akkor, huszonöt esztendő előtt karácsony volt, amikor ezen a tájon utazott és a szüleihez igyekezett az ünnepi napokra.

igazgató nem lehetett több harmincötévesnél, Ferenc, a hallgatag, a pohárba mélyedő Ferenc talán még annyi sem volt, a körorvos, a mult rejtélyes kalandjait ismerő Fritz, Szindbáddal volt egykoru, Szindbád tehát sörözés közben felvetette a kérdést És a nőkkel hogy vagyunk itt, uraim Én házas ember vagyok, négy gyermekem van felelt Fritz.

kereszten, balról, egy vén fekete varju ült, mint hajdanában.Szindbád, aki az unalom és idegesség elől ragyogó estéjü Budapestről e nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók huzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben.

néhány pillanat mulva, amikor Fritz doktor talpraugorva, táncosnőjét az algimnáziumi igazgató és a vendég Szindbád felé kormányot az Szindbád, a hajós, alig csodálkozott azon, hogy a Fritz táncosnőjébe a telikeblü és világosbarna haju Annát fölismerte.

Egyik-másik öreg pisztráng tán emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a haja és széles a válla, ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei.

Beszéltem már neked az Eldorádó-kertről, Fritz Szindbád megjelenése a tánciskolában méltóságteljes és tiszteletreméltó volt.Nagy, félhomályos szálában volt a tánciskola, két-három petroleum-lámpás pislogott buskomoran a falakon és a terem közepén magas, kétszárnyu létra állott, amelyet még a tűzoltók báljáról felejtettek itt.

Esténként kipirulva, heveskedve és pörlekedve jött haza az ablak alatti sétából.Gyorsan levetkőzött és nem törődött vele, hogy a szomszédszobából Szindbád lesi őt vetkezés közben Ah, a fehér, kerek térdekre ime most is emlékezik.

Talán a szive sem dobogott azóta olyan hevesen Jött, jött csendesen, leskelődve, meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól azon a régi nyári éjszakán.Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit és erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt jött az akácos uton.

algimnáziumi igazgató, kemény fekete kalapját kezében vízszintes vonalba felemelve, olyanformán lépkedett Szindbád mellett, mintha a tánciskola nevezetességeit készülne magyarázni.A kishegedű, amely eddig egyhangú zenével cincogott, bizonyos időre elhallgatott, amíg egy kistermetű és kövérkés, hármastokáju és szürke katonatiszt-nadrágos férfiucska tiszteletteljesen meghajolt az igazgató és Szindbád előtt.

Furcsa, hogy semmi sem változott azóta.A gyep, melyre lép, éppen olyan selymes és neszfogó, mint akkor volt.És balról egy kerti házból világosság szüremlett ki most is, mint akkor Ez a világosság akkor megijesztette és emlékszik, az első szava az volt Irmához, aki pontosan várta, hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.

Néha megvillant odalent a bolthajtással kezdődő és végződő utcácskában egy fehér szoknyafodor és Mária, Szindbád mellett kikönyökölve az ablak párkányára, halkan, forrón és hosszasan sóhajtott.Pedig csak tizenhat esztendős, beteges, sápadt, kékszemü teremtés volt.

Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat.A legjobb borból ivott és fillér nélkül is ődöngött.Volt hódítóan egészséges és volt beteg és szomoru.A haja egyszerre fehéredni kezdett és akkor bölcs lett Szindbád.De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánc-zene hangjainál.

Nyár volt akkor és harmatos volt az éjszaka.A kis vasuti állomás pislogó lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe burkolózva, hosszu álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a homokos uton.Midőn az ut fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasuti sinek mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kiváncsi, hogy mit is akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett fel a homályba borult akácfák mögött.

szinész akartam lenni felszentelt szerzetes létemre.Már fel is léptem Rimaszombaton, már énekeltem is fehér nadrában, lakkcsizmában és koszperddel a derekamon a szinpadon.Nincsen olyan operette, amelyet ne ismernék, a hangomat pedig, azt hiszem, igy is, beszéd közben megítélheti, uram.

hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében valamely kékesszinü lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az a gondolat, hogy mellette, a mély partok között, versenyt utaznak szánjával a folyó és a hideg habok, a pisztránghalak a falvak alatt a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, amely órákon, mértföldeken át követte a folyó futását.

Szindbád lehunyta a szemét, amint a pirosdereku torony felé erősen közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyes rendet csináljon.De könnyebb lett volna akkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták.

gyertyát Janka öntötte. Mária füzetes rémregényeket olvasott és ijedten egymásra néztek, amidőn a szél végigdudált a sötét emeleten.Ugyancsak onnan az emeleti szobából hallgatták néha Anna csiklandós kacagását odalent az utca sötétjében és a fiatal tanárok dörmögő hangját.

Ezért maradt el a csók De később, miután senkinek sem hallatszott kopogó lépte a lakatlan emeleten, a halott leányka lábához került és a fehér báli cipő felett kissé megemelintette a fodros szoknyácskát a fehérharisnyás, mereven egymás mellé helyezett bokák fölött.

Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén.A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban.

Szindbád amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból megnövekedett, széles vállu, deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjukora emlékeit.

becsületes, nyilt és bátor volt, mint egy középkori lovag.Majd okos volt, mint a kigyó es mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon.Voltak barátai gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók.Egyszer nőrabló volt, máskor otthonülő családapa.

Huszonöt esztendő Mintha tegnap lett volna A folyosó könyökénél, a régi barátkolostorban, ott a közelgő torony mögött ahol egy másik hosszu folyosó következik szentek képeivel, van egy kép, bizonyosan tudja, egy fekete, kopott kép, a vak pap képe szomoru, félrehajtott keskeny fejére, tekintet nélküli, üres szemére, im most világosan emlékszik és eszébe jut a legenda is, hogy a vak pap a jó diákokat minden vaksága mellett is látja a falról, ahol talán már háromszáz esztendeje függ csöndes mozdulatlanságban.

végre az ajtón havas vállal és havas sapkában besietett Fritz, a vöröshaju doktor és észrevevén a fagyos hangulatot, teli hangon felkiáltott Eh, mit Csak egy régi pajtásom Aztán, hogy a jó példával járjon elől, télikabátban, sapkában, havasan és fagyosan, a terem közepére rugtatott és egy félszeg diákocska kezéből elkapva a táncosnőt, lármásan, tüzesen, csizmájával erősen kopogva, járni kezdte az éppen soron levő lengyelpolkát.

torony, mint egy nagy, barna, idegen katona nézett szembe Szindbáddal a nyári éjszakán az akácok felett és a földszintes házak meglapulva menekülnek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.

Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban.A fogadós régi ember volt a régi fogadóban bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem, gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda.

Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben.Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban segített a szegényeken.Imádkozott elhagyott kis templomban és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen.

Szürkés, acélfényü este volt.A Poprád aluszékonyan suttogott a hid alatt a léknél és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők fölött.Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.SZINDBÁD MÁSODIK UTJA. Szindbád, Szindbád mondta a Hang egy éjszakán.

Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van és a temetőben valaki fekszik, akinek azt igérted, hogy sohasem hagyod el Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte a szemét és nyomban tudta, hogy kire céloz a multból jövő hang.