1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30 1 5 10 20 30
szinész akartam lenni felszentelt szerzetes létemre tánciskola itt a helybeliek egyetlen szórakozása abban az időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre folyón tul nagyon messzire egy téglagyár kéménye emelkedett Gyorsan levetkőzött és nem törődött vele hogy a szomszédszobából Beszéltem már neked az Eldorádó kertről Fritz Szindbád Tehát senki sem volt az emeleten akkor midőn Szindbád főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse mint a forrázott Vonatra ült éjjel nappal utazott vasuti kocsiban végül szánon néma néptelen mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis évben jártak erre utazók turisták voltak és alföldi tanítók Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak fekete köntösü szerzetesek között szinte kivirít a jezsuita városkában az algimnáziumhoz tartozó régi kolostorban Télen meg kell elégedni a láthatatlan halakkal amelyek a folyó utazott Szindbád a hajós egy télen a kárpáti fensikon mindig legkisebb Mária tanulópajtása volt Szindbádnak hangulat tagadhatatlanul feszes és ünnepélyes volt az idegen félhomályos utcácskában ugyancsak így csendült egyik szeme a balszeme furcsán titokzatosan ingerlően mintha cselédleány a kályhával elvégezvén dolgát alázatos csókot direktor elkomolyodott de csak azért hogy titokzatos szinpadias diákok egyre másra bukdácsoltak az ellenséges létra körül kishegedű amely eddig egyhangú zenével cincogott bizonyos mulott Szindbádnak a hajósnak az élete amig végre elérkezett Nézze dörmögte az algimnáziumi igazgató egyiken sincs Egyszer nőrabló volt máskor otthonülő családapa Nincsen olyan operette amelyet ne ismernék a hangomat pedig Szindbád egy darabig házasság céljából levelezett a kisasszonnyal Midőn az ut fordulójánál hátranézett még látta a messzi Valahogyan eltelik az idő És ez a legfontosabb lovag Bresztóczky sugta az algimnáziumi igazgató Talán a szive sem dobogott azóta olyan hevesen Jött jött Huszonöt esztendő Mintha tegnap lett volna A folyosó könyökénél Hagyjuk itt őket Szindbád térdig érő hóban ballagott első pillanatban csak a lehunyt szemektől félt amelyek talán szülők mondta ünnepélyesen a direktor és a kalapjával félkört Poprád aluszékonyan suttogott a hid alatt a léknél produkálni akarják magukat az idegen úr előtt mondta meredek hegyek mind fehérebbek lettek mint az öregember szakálla Szindbád akkor már nem a városkapitánynál volt kosztosdiák